Pillangóhatás

Egyszer egy kedves barátom azt mondta: 
- Addig menj a szüleidhez amíg élnek,
hová mész majd, ha már nem lesznek?
 Mert egyszer nem lesznek...
Ez a mondat megérintett.
Innentől kezdve még rendszeresebben látogattam a szüleimet, megfogadtam, hogy úgy fogom szeretni őket, ahogy vannak. Istenem, ki tudja mennyi időt kaptak?

Ezt valószínű valahol ők is megérezték, mert bár sosem volt igazán rossz a kapcsolatunk, mégis javult.
Több volt a melegség és a meghittség az együttlétek alkalmával.

Annak ellenére hogy a felszínen zajlottak kisebb viták, és megszokott zsörtölődések, belül mindig elfogadóan tudtam mosolyogni rájuk.
Nem szűnt meg az érzés, hogy hálás vagyok amiért még itt vannak. Anyukámat többször megöleltem spontán, mert még jobban érezni akartam hogy még mellettem van, hogy él.
Beleszagoltam a hajába, megérintettem a kezét. ..

Eleinte furcsállotta, hiszen nem volt a mi családunk egy ölelkezős, puszilkodós fajta, de aztán hagyta és élvezte, hogy újra egy bolondozós bújós kislánya lett. Sőt nagyobb lett a bizalma is felém.

Érdekes módon ez a minőségi változás a szüleimhez a párkapcsolatomra is jó hatással volt. Pillangóhatás?

Édesanyám azóta nem él.
Ajándék volt az az időszak, amit valóban vele töltöttem el,
teljes jelenléttel, örülve annak hogy még látom, érzem őt.
Magamba szívtam azokat a pillanatokat.
A mai napig tisztán fel tudom idézni.

Megtanultam elfogadásban lenni, mert megértettem, hogy minden elmúlik, nem fecsérelhetem gyűlölködésre vagy bármi haszontalan érzelemre az időmet.
Megtanultam a jelenben lenni, értékelni azt ami van, azt amim van.

Köszönöm!