Tévedsz, ha a halált úgy képzeled el, mint valami mozit, amelyben lepereg előtted életed filmje.
A halálnak mások a törvényei, mint a földi életnek.
Tehát nem a testi tapasztalataid szerint vagy jelen benne, hanem a test nélküliség, a lelkiséged megélése alapján.
Így kénytelen vagy elvonatkoztatni attól ami életed ideje alatt veled történt, és abban leszel jelen, ami benned történt. Ez azt jelenti, hogy nem az események játszódnak le, nem életed története pereg le előtted, hanem mindazt éled újra, amit lélekben is megéltél a különböző helyzetekben, a kapcsolataidban, a döntéseidben.
A halál pillanata egyfajta szembesítés. Nem az emlékek felidézéséről szól, így nem az lesz érdekes amit látsz. A régi izgalmas eseményeket, célokat jelentéktelennek fogod érezni. De látni fogod mindazt, ami téged mint lelket vezetett egyik állapotból a másikba. Sajnos az ember a spirituális élményeit is úgy képzeli el, ahogy itt a földön szokta megélni a történéseket. De amikor meghal, kénytelen szembesülni azzal, hogy amivel addig ő önmagát azonosította, amilyenné önmagát megcsinálta az évtizedek folyamán, az nem ő. Az csak egy földi ember. Mivel a földi ember elveszik a halál pillanatában, az maradsz aki valójában mindig is voltál. Nem egy visszaemlékező haldokló, hanem egy lélek által élő lény, akinek minden jelen idejűvé és visszavonhatatlanná válik.
A halált megelőző napokban, és a halált követő napokban is, megváltozik az eltávozó viszonya az őt körülvevő földi világhoz. A történésekhez, az emberekhez, és a saját testéhez sem úgy viszonyul már, ahogy emberként szokott, hanem a benne lévő lélek vizsgál. Bár nekünk embereknek nagyon fontos, hogy szerettünk fizikai testét minél odaadóbb gondossággal lássuk el - hiszen ez kötelességünk -, de a haldokló vagy a frissen elhunyt lélek számára ez nem igazán felfogható. Mert a teste már egyre kevésbé képes számára jelzéseket küldeni, így az ilyen jelzések jelentősége is fokozatosan csökken. Ami igazán fontos, amit igazán lát a lélek, az az a szándék, az a lelki tartalom, ami őt körülveszi, ami őfelé irányul. Emlékezni is már csak érzelmileg tud, és nem a gondolat által. Tehát olyan formában kötődik az itt maradókhoz, hogy azok érzéseit, az őhozzá fűződő lelki kötelékeket, lelki indíttatásokat, az őróla szóló lelki tartalmakat éli át.
A halál éppen ezért nem csak szomorú esemény, hanem egy nagy lehetőség is. Hogy megmutatkozzon mindaz, ami bennünk és köztünk van. Arra a kérdésre, hogy az ember miért éppen akkor hal meg, amikor, és miért nem előbb vagy később, nincs válasz. Mert a szellem számára nincs most, és nincs később. A szellem ugyanis nem időben él, hanem életfeladatokban. És amikor a vállalását teljesítette, vagy attól súlyosan eltér, akkor emelkedik ki a testből törvényszerűen. Isten törvényei és tanításai szerint nem szükséges hogy a lélek magányosnak érezze magát, miután átmegy a láthatatlan világba. Amikor az ember elképzeli a halál utáni létet, azt a magány érzésével azonosítja. Ennek van is alapja, hiszen köztudottan el kell válnia az ember halálakor a léleknek mindattól, ami addig volt, amit addig magáénak mondott, amire addig az érzéseit alapozta. S ezért az ember úgy diagnosztizálja a maga számára a meghalást, mint olyasvalamit, amiben egyedül marad, és önmagára van utalva. Ez egy olyan ősi elképzelés, amelynek kiküszöbölésére már a kezdeti időktől fogva dolgoztak ki módszereket. Például ételt vagy tárgyakat raktak a halott mellé, a kedves állatát eltemették vele, vagy éppen máglyán égették el az özvegyét, esetleg kivégezték a halála okozóját is. Vagy a halálba készülő úgymond magával vitt még néhány embert a pusztulásba hogy azok, hite szerint majd odaát szolgálják.
Mindez azonban az ember tudása a halálról, és inkább a félelmen, mint a spirituális lét ismereteinek fontosságán alapul. Azok a lelkek, akiket médiumok közvetítenek, valójában még nem mentek át a halálon, hiszen nem tudatosult bennük szellemi értelemben, hogy számukra minden ami földi, befejeződött, véget ért. S ezért reakcióik, viselkedésük, megéléseik is részben még emberiek. A Föld közelében lévő lelkek - ha tisztában vannak is a ténnyel hogy ők halottak, mert például lelki szemeikkel látták a saját temetésüket, vagy szembesültek azzal, hogy nem képesek már mozgatni a testüket, hogy hiába szólnak a Földön élőkhöz, valójában még nem szereztek élő tapasztalást arról, hogy ők a halál utáni állapotban élnek. Nem tudják azt ismeretként feldolgozni oly módon, hogy azt önmagukra vonatkoztassák, vagyis átéljék. Tehát az, amit bennük egy médium átél, nem a halál utáni érzése a léleknek, hanem a test elvesztése utáni érzése a léleknek. Az ilyen lélek részben, vagy egészen hiányt, veszteséget, magára maradást, kiközösítettséget él meg mindaddig, míg tovább nem lép. S a halált az ő szellemi tudatával ténylegesen föl nem dolgozza, s eképpen elfogadóvá nem válik más állapotok megélésére. Ez a pszichés jelenség vonatkozik a bolyongó állapotra is, mely lehet szükséges egy adott lélek számára az ő választása alapján, s így lehet az is szükséges neki, hogy Föld-közeli ismeretekre támaszkodjon. Tehát olyan embereket keressen odaát, akik biztonságot jelentenek a számára. Mivel az ő halálukat már elfogadta, az ő haláluk már tudatosult benne, s ez könnyebbé teszi a saját halálának elfogadását is. Ilyen módon segíthet neki egy korábbi szerette, akit életében ismert, de tudja hogy már meghalt, vagy olyan ismerőse, akinek a halálát látta. De segíthet a Földön testben élt léleknek a saját szellemének egy korábbi testöltése is.
/Ha az ember tiszta, nyugodt lelkiállapotban van, akkor halála után meglátja a segítőit, és a fényt követve egy új világba léphet át. Viszont ha az ember lelkében harag, erőszak van, nem látja a segítőit, nem látja a fényt, csak a saját zavart állapotát észleli. Ezt hívják úgy az ezoterikus tanításokban, hogy szürke zóna. A szürke zóna azt az állapotot írja le, amikor valaki negatív lelkiállapotban hal meg, és szürkeség, feketeség, zavarodottság veszi körbe. Ilyenkor a lélek egyedül homályos derengést lát és csak azokkal tud érintkezni, akik ugyanebben a szürke zónában vannak. S ami nagyon érdekes, és az egész köztes létre igaz, hogy mindaz, amit most belső, lelki tartalomnak élünk meg, a köztes létben, halál után mint külső környezet van jelen. Mindaz, ami most a lelkünkben van, a köztes létben szín és forma alakjában körülöttünk jelenik meg. Mindent az „orrunk elé nyomnak”, ami most a saját lelki világunk mélyén zajlik.
Ha valaki szürke zónába kerül, akkor a hátramaradottak részéről az imádkozás, vagy valamelyik halottaskönyv felolvasása nagyon sokat segíthet. Van egy nagyon fontos alapszabály: a köztes létnek az első pár hónapját nagy mértékben befolyásolja az, hogy a hátramaradottak hogyan viszonyulnak az illetőhöz. Ha nem ragaszkodással, hanem szeretettel gondolunk arra, aki meghalt, akkor a szeretetünk segítség számára a köztes létben. De minden olyan neheztelés, meg nem bocsátás, harag, amelyet felé táplálunk, akadályoztató erővé válik. Ezt sok ember ösztönösen érzi, és az a harag, amit valaki esetleg éveken, évtizedeken át táplált magában, szinte magától megszűnik, amikor megtudja, hogy az illető, aki iránt érezte, meghalt.
A másik visszahúzó erő, ha a gyásznak felfokozott formája alakul ki. Ilyen esetben a lélek az optimális 40-50 napnál hosszabb időre is kötődhet a Föld körüli szférához. Ha nagyon nehezen engednek el valakit, aki meghalt, 40-50 nap helyett akár hónapokig vagy évekig itt ragadhat. Olyan is történhet abban az esetben, ha valaki meghal, és erre nem jön rá, hogy szintén itt marad a Föld szférájában, és ugyanúgy hazamegy, vagy elmegy a munkahelyére, mint korábban. Persze azt nem nagyon érti, hogy miért nem válaszolnak neki, amikor ő próbál a többiekkel beszélni. A Ghost című film elég jól bemutatja ezt az állapotot. A film készítői tanulmányozhattak spirituális irodalmat, mert elég szépen visszaadja ez a film azt, ami ilyen esetben történik. forrás : napfenyes.hu/
A Föld-közeli szférákban, a szürke zónában, az alsó világokban megrekedő, illetve innen testesülő szellemek csak Föld-közeli, evilági ismeretekkel rendelkeznek. Az ő számukra az az állapot amelyben vannak, éppen azért keserves, mert megmaradtak azokban az érzéseikben, késztetéseikben, hajlamaikban, amelyekben földi emberként éltek. S így nem képesek tovább élni, s a tisztább világokba eljutni. Ilyenkor sokat számít, hogy a Földön maradt hozzátartozó mennyire köti magához az eltávozni készülő lelket, s mennyire tartja őt vissza. Amikor valakit elveszítünk, aki hosszú ideig közel állt hozzánk, bizony nagyon nehéz őt elengedni, tőle elválni, még akkor is, ha megpróbáltunk felkészülni a halálára. Akit szeretsz, az élő marad a számodra. És ha elég hited van, akkor azt is tudod, hogy ő valóban él tovább, csak máshol. Éppen ezért ilyenkor fokozódik a lelkedben a másvilág iránti nyitottság, mert vágysz a kapcsolat folytatására. És nehéz elfogadni, hogy a kapcsolatnak az a formája, amelyben eddig ezen a Földön együtt voltatok, most véget ért. Ilyenkor gyakran súlyos anyagi teher is nehezedik az itt maradottakra, hiszen valahogy - legalább a hétköznapokban - be kell tölteni azt az űrt, amit a másik hagyott. Mert nem csak a közvetlen lelki, emberi jelenléte hiányzik, hanem sokszor az a gyakorlati segítség is, ami az ő földi munkája révén könnyebbé tette a ti életeteket, a te életedet is. Megértem, hogy keresed magadban annak lehetőségét, hogy újra beszélni tudj azzal, aki eltávozott, hiszen hasonló indíttatásból gyakran fordulnak az emberek halottlátókhoz, vesznek részt úgynevezett asztaltáncoltató szeánszokon, keresve valami rést a két világ között, hogy meggyőződhessenek arról, hogy az ő hozzátartozójuk jól van, jó helyen van. Vagy esetleg megkapják odaátról a saját életük folytatására irányuló tanácsokat. Ha nem akarod hogy csúnyán becsapjanak, és nem akarod hogy magadat is bajba keverve ártsál annak a szerettednek, aki meghalt, vagy akik még körülötted élnek, arra kérlek, döntésedben mérlegeld hogy érdemes-e hinned a könnyen kínálkozó lehetőségeknek, melyek a túlvilág kutatására ösztönöznek.
A lélek a test halála után - különösen ha segíteni szeretne a hozzátartozóknak -, még negyven napig a szerettei körében maradhat. Esetleg küldhet nekik jeleket, szeretetteljes érzéseket, vagy figyelmeztethet, taníthat, ha erre Istentől engedélyt kap. A negyven nap elteltével azonban a tiszta lélek felemelkedik a köztes zónából. Utána már nem mint az általad ismert földi ember, hanem mint lélek szeret téged. És úgy válik el tőled, hogy megőriz a lelke emlékezetében.
/Ebben a 40-50 napban, ameddig optimális esetben halál után itt a Föld-szféra körül megtalálható az elhunyt lelke, szelleme, általában lezajlik a temetési szertartás. És mivel mindenkit izgat a saját temetése, végig is nézi azt. A halál után kitágulnak az ember érzékszervei, az elhunyt belelát az emberek lelkébe, gondolataiba. És nagyon sokszor egy ilyen temetési szertartáson derül ki, hogy kivel milyen volt valójában a viszonya. Életében becsaphatták, félrevezethették őt, de amikor meghal valaki, úgy kiélesednek az érzékszervei, hogy belelát az itt maradottak lelkébe, a gondolataiba, érzéseibe, és látja, hogy melyik emberben ő milyen érzéseket, emlékeket hív elő. Ez sok esetben nem túl kellemes, nagy csalódásokra ad lehetőséget, de ugyanakkor az őszinteség pillanata is. Megtudja az ember - legkésőbb halála után -, hogy kivel milyen volt a kapcsolata.A temetési szertartást tehát látja az elhunyt is, emiatt úgy kellene azt kialakítani, hogy ne csak az itt maradottaknak legyen segítség, hanem számára is. forrás : napfenyes.hu /
Életünk évtizedei alatt rengeteg súrlódás, ütközés történik, különösen a közelünkben élő emberekkel. Emiatt fájdalmat érezhetünk vagy fájdalmat okozhatunk. A halál, bár a legfájdalmasabb esemény, mégis olyan fájdalmat szabadíthat fel a lélekben - abban aki elmegy, és abban aki itt marad -, amely már nem csupán a szenvedés fájdalma, hanem az abból való továbblépés reménye is. A halál idején - bármilyen módon történt, bármilyen módon érint is az elválás -, mindig bűntudat keletkezik az emberben és a haldokló vagy halott lelkében is. Hiszen a halál szembesítés. Vizsgálatra késztet és elválaszt attól ami történt. Vagyis megadja a feloldás, a megbocsátás, a felejtés ajándékát, hogy tiszta lapot kezdhessünk. Nem szükséges hogy az itt maradt hozzátartozó vagy az elhunyt fájó emlékeket őrizgessen megnehezítve a továbbélés útját. Mivel a lélek is tovább él a túlvilágon, és aki a földi életét folytatja, az is tovább él, a lélekben megőrzött információk a másik lélekről olyan örömteli spirituális köteléket jelenthetnek, ami fölemel az elválás miatti bánatból. Bármi történt is, ha az eltávozott megtapasztalta - akár csak utolsó óráiban is - a felé irányuló szeretetet, vagy az, akitől ő elvált, megtapasztalta az ő lelkének felé irányuló bocsánatkérését, szeretetteljes búcsúját, a legjobb ellátást, útravalót kapta amit kaphatott, amikor eltávozott.
Annak, aki kénytelen eltemetni a másikat, már szintén nem annyira a testi dolgok, a testi emberként átélt helyzetek lesznek fontosak, hanem az a lélekben a másikról megtapasztalt szeretetélmény, ami a test elmúlása után is vele marad. A léleknek a lélek világába történő visszatérése egy könnyebb, tisztább életet jelent. Amikor a lélek elfárad a földi munkában, szüksége van arra, hogy elinduljon az ismeretlen felé, új állapotokat találjon, megnyílhasson, kipihenhesse magát. Vagyis új ismeretei újra erővel tölthessék fel. Annak, aki nem követett el nagy spirituális bűnöket önmaga, mások vagy Isten ellen, valóban egyfajta megváltás a halál, amelyben nem téged hagyott el, hanem azokat a kötelékeket, amik eddig mint lelket akadályozták. Mert önmaga megismerése által szabaddá vált.
Amikor az elhunyt megjelenik egy álomban, az nem mindig azt jelenti, hogy ő valóban ott van, a halottak lelke ugyanis viszonylag alacsony százalékban „jár vissza”. Az a tévhit, amely szerint az elhunytak keresik a kapcsolatot földi hozzátartozóikkal éppen azon a téves tapasztaláson alapul, hogy gyakran (pl. álomban) „látjuk” őket, noha ennek a jelenségnek többnyire nincs spirituális tartalma, csupán az elhunythoz való ragaszkodás, az elhunyt EMLÉKE az, ami ilyenkor jelen van – vagyis a visszaemlékező ember a saját emlékeiből hívja elő újra és újra a halott jelenlétét. (Ezt használják fel pl. a halottlátók, amikor a kapcsolatot létre hozni akaró hozzátartozónak az ő személyes lelki tartalmából kivetítik/megjelenítik a már eltávozott személy szellemét, úgy mintha az tényleg ott volna.)
A halál, bármilyen szörnyű is, szükséges velejárója az emberi életnek. Arra a kérdésre, hogy konkrétan mi történik a halál után, vagyis amikor a Földtől, az anyagitól végleg elválik valaki, több száz szellemi közvetítés után azt tudom neked válaszolni, hogy nem tudom. Én ugyanis ebben a világban élek, úgy ahogy te - emberként. Hogy azok akik elválnak végleg, hogyan élnek tovább, emberileg fel nem fogható. Arról csak általános ismeretek vannak - a közbeeső útról, például a fényről, az alagútról, a hangról -, de az általánosítás mindig tévutakhoz vezet és tévtanokat hoz létre. A halál utáni lét nem olyan dolog, amit az ember megismerhet, mert számunkra, emberek számára felfoghatatlan lelki tartalmak is megjelennek a lélekben odaát. Vagyis a végtelenig tágítható érzéseink, átéléseink egyszerűen nem léteznek még itt a Földön a mi számunkra. Ezért nem is alkothatunk képet magunknak róla....
forrás: agnesmedium
