Egy hétvége margójára

Elvonuláson voltunk. Különleges, szent elvonuláson.
Régóta vágytam a "hazalátogatásra".
Amikor megszűnök én lenni, és felbukkanok a mátrixból egy nagy levegővételre a végtelenbe, az ÉN-be.
Jó, hogy meg is fogalmaztam ezt, mert az este kezdete előtt kicsit viccesen azt mondtam a mellettem ülő régi-új barátunknak, hogy "úgy szeretnék atomjaimra esni, hogy ne a fejemben legyek, csak úgy a semmiben szétáradjak ".
Hát sikerült.
Kérj és megadatik.
Elég hamar megérkezett ez az állapot.
Hirtelen tört be a Végtelen a tudatomba, teketóriázás nélkül dobott be a Tengerbe.
Megszédültem, émelyegtem, aztán egy kiadós hányás után már a testem is elbírta a magaslatokat.
Mikor újra a helyemre indultam már nem egyértelműen a tárgyak formáját láttam, hanem többdimenziós energia-formájukat, ami hasonlított az eredetihez, de nem volt stabil, mintha minden élt volna (és él is) és szebb, és színesebb, ragyogóbb volt. Egy röpke pillanatra arra gondoltam, hogy a közös megegyezés, a kollektív tudat tartja össze a fizikai világot. Ha most akarnám belenyúlhatnék. Nem kézzel, hanem a szándékommal olyanná formálhatok itt bármit, amilyenre akarok. A teremtés közvetlen szintjében vagyok.
Aztán leültem és lótuszülésbe helyezkedtem, mert már többször megtapasztaltam, hogy a magas energiák befogadására és megélésére ez egy tökéletes póz.

Na akkor végleg átléptem a fizikai világot. Becsuktam a szemem.

Nem fraktálokat láttam táncolni a zenére, és csodálatos formákat kibontakozni, hanem én voltam az.
Mindenben benne voltam ami létezik.
Energia voltam.
Teljesség.



Ekkor átvillant a fejemen, hogy amikor megnéztem a Lucy című filmet, mennyire vágytam arra a kitágulásra ami a lányban végbement. Na íme, egy kis kóstoló. Nagyon nagyon hálás voltam ezért az ajándékért, hogy megengedtem magamnak ezt az élményt.
A fraktálok táncából lassan felbukkant egy szemtelen kis forma, a szentség ihletett szívbeli állapotából kicsit kibillentve engem. Felfigyeltem egy társunk hangjára. Nyávogó,  jajgató hang, néha csak elnyújtott magánhangzók. Odanéztem. Furcsán tekergett a helyén.
Tudtam hogy ez a természetes folyamatok egyike az ilyen állapotokban. Nem ijedtem meg és nem is zavart, egyszerűen csak tudomásul vettem. De ott volt, tehát a részem volt. Mint addigra már minden a részem volt.
Tudtam, hogy akkor dolgom is van vele.

Néha átfutott rajtam egy érzet, hogy wc-re kell mennem, vagy ismét hánynom kell, de rájöttem, hogy ezt nem én érzem, hanem egy másik "testem".
A testemben egy olyan tudat volt éber, ami mindent látott és tudott.
Tudtam hogy a jajgató nyávogó lány az én történetem egyik szereplője.
Gyógyulni jöttünk ide, hát megérkezett a gyógyítani való.
Közben azt is tudtam hogy a vezetőnk azon dolgozik, hogy fenntartsa az energiák egyensúlyát. Vezényelt. A zenészünk pedig lélekből kántált. A hangokkal üzve mindent, ami nem idevaló, hívta a magas frekvenciákat a hangszerekkel, a dalok szent szövegével, egész lényével.

Párom mellettem feküdt, az elméje egy időre inkább a pihenésben maradt. De szóltam neki, hogy az ott a másik matracon, az a mi történetünk. Ha akarod most meggyógyíthatjuk. Olyan szinten vagyunk ahol minden feloldható, a választás szintjén vagyunk.
Egy ideig figyeltem ahogy a segítők próbálják nyugtatni a lányt, de tudtam mire van szüksége, az ott az én történetem is, az én sebem.
Nem akartam a vezető helyett dönteni, de a matracom szélére ültem, hogy lássa, részt veszek a történetben, jelen vagyok . Oda is hívott: Ha tudsz segíteni neki, gyere!
Mosolyogva odaültem...igen, tudok.
Nem akarom részletezni kit képviselt a lány számomra, mert az hosszú történet, de a lényeg hogy átöleltem, az ölembe vettem, és simogatni kezdtem az arcát.
A lány valószínű a saját démonjaival küzdött a maga történetében, és az hogy én a saját történetem láttam benne, tulajdonképpen az energiák szempontjából lényegtelen, hiszen ha oldódik valami az mindenkiben végigmegy, mindenkinek a saját sztorijában lesz meg az eredménye. Szóval a lány kiabált, néha kéjesen, néha kétségbeesve, de ezt nem a tudatos szintjén tette.
Ilyenkor az arca is más lett. Nem az ő tekintete nézett rám.
Tudtam hogy akivel most beszélek rajta keresztül, az egy nagyobb erő, és mivel nem akarom misztifikálni, csak annyit mondok, hogy a sérülés, és a tudat kibillent állapota maga a pokol. Hát valahol ott jártunk. De nem féltem. (hogy is félhettem volna mikor mindennel egyben voltam, semmi nem volt, ami árthatott volna, ha minden az én részem)
Mindenki életében a sérülések  és a traumák a paradicsom elvesztését okozták, ezért csak ennek a gyógyulása hozhat vissza mindenkit újra a fénybe. Egyszerűen csak gyógyítjuk a sebeket.
Mikor elindultam a lányka mellé, a zenész éppen azt kántálta, hogy madre..manifesto. Anya, testesülj meg.
Nekem ez volt az üzenet. Mint valami mindenkit befogadó, elfogadó végtelen anya ültem ott. Nem én akartam. Azzá váltam. Tudtam mit képviselek. Egyszerűen egyértelmú volt a kapott szerepem.
És ekkor végre megtehettem azt, amire eddig csak tudatalatt, de nagyon vágytam. Bocsánatot kértem ettől a lénytől, aki megsebzettnek kétségbeesettnek és elhagyottnak érezte magát. Mert éreztem az én felelősségemet, az én részemet az ő fájdalmában.
- Ne haragudj, bocsáss meg nekem, nagyon szeretlek!
Csak ezt mondogattam, és lassan folytak a könnyeim.

Felvillant bennem a Hoponopono, ...nahát ki gondolta volna, most azt csinálom, és magától értetődően, természetesen indult el.
Szinte nem is volt más, amit tenni akartam, mert láttam,
ez az egyetlen kiút ebből a fájdalomból, ha felelősséget vállalunk és szeretjük ezt a részünket.
A szeretet gyógyít.
Tulajdonképpen CSAK a szeretet gyógyít.
A többi tünetkezelés.



A szeretettel feloldozást kapunk mindenkinek, és magunknak, másokon keresztül.
Hatalmas kegyelmet éreztem.
A lány már elcsendesedett, a szemembe nézett, de még mindig nem az ő tekintete volt, hanem azé a lényé, aki benne most a kibillent sérült részeket képviselte. Mindenkiét, és nem csak az én sérülésem sztoriját, mert nincs itt olyan, hogy ez nem az én fájdalmam, hanem az övé. Azt hiszem most éreztem magam valóban felébredve, ahogy rájöttem és átéltem ezt. Tudtam, hogy most gyógyulunk. Sokáig ringattam, simogattam, és teljes együttérzésben voltam vele.
Aztán a lánynak valószínű még volt dolga, mert később ismét eltávolodott a csendből, és kimászott a kezeimből. (megjegyzem másnap reggelre a lány letisztult arccal, mosolyogva köszönte meg, hogy vele voltam, tehát ő sem volt teljesen eltűnve a történetből, sőt újjászületve került ki belőle, ...hát ilyen ez.. :) )
Ekkor visszaültem a helyemre, és a vezető folytatta vele a munkát.
Az éjszaka hátralévő részében élveztem a zenét, a a csörgők és dobok hangját ahogy emelték az energiákat.
Voltak még kisebb nagyobb történések, de a legmélyebb oldásom megtörtént.
Olyan mély seb volt, aminek gyógyulnia kellett, hogy nagyon mélyre kellett szállni érte.
Vagy magasra?
Minél mélyebbre szállunk annál magasabbra jutunk. A kettő ugyanott van. Menny és pokol csupán a szeretet jelenlétének illetve hiányának kérdése.

Egy barátunk is csodálatos belső gyermek sérülést gyógyított magán, és ezért is nagyon hálás voltam, mert tudtam, hogy nekünk is áldás az, ami benne végbement.
Eddig azt hittem, hogy van valami csodálatos szellem, aki dolgozik ilyenkor, akár tudunk róla akár nem, és mi ettől függetlenül vagyunk. Most megértettem, hogy igen van egy csodálatos szellem: MI vagyunk az a szellem.
Az a Tudat ami minket összeköt, amit ha beengedünk, és felébredünk rá, akkor mi válunk azzá a szellemé, aki gyógyít.
Saját magán keresztül mindenkit.
Tisztelet és köszönet minden léleknek aki részt vett benne, és a Végtelen Tiszta Forrásnak a kegyelemért.
Ámen

Mi történik a halál után?

Tévedsz, ha a halált úgy képzeled el, mint valami mozit, amelyben lepereg előtted életed filmje.
A halálnak mások a törvényei, mint a földi életnek.
Tehát nem a testi tapasztalataid szerint vagy jelen benne, hanem a test nélküliség, a lelkiséged megélése alapján.


Így kénytelen vagy elvonatkoztatni attól ami életed ideje alatt veled történt, és abban leszel jelen, ami benned történt. Ez azt jelenti, hogy nem az események játszódnak le, nem életed története pereg le előtted, hanem mindazt éled újra, amit lélekben is megéltél a különböző helyzetekben, a kapcsolataidban, a döntéseidben. 
A halál pillanata egyfajta szembesítés. Nem az emlékek felidézéséről szól, így nem az lesz érdekes amit látsz. A régi izgalmas eseményeket, célokat jelentéktelennek fogod érezni. De látni fogod mindazt, ami téged mint lelket vezetett egyik állapotból a másikba. Sajnos az ember a spirituális élményeit is úgy képzeli el, ahogy itt a földön szokta megélni a történéseket. De amikor meghal, kénytelen szembesülni azzal, hogy amivel addig ő önmagát azonosította, amilyenné önmagát megcsinálta az évtizedek folyamán, az nem ő. Az csak egy földi ember. Mivel a földi ember elveszik a halál pillanatában, az maradsz aki valójában mindig is voltál. Nem egy visszaemlékező haldokló, hanem egy lélek által élő lény, akinek minden jelen idejűvé és visszavonhatatlanná válik.

A halált megelőző napokban, és a halált követő napokban is, megváltozik az eltávozó viszonya az őt körülvevő földi világhoz. A történésekhez, az emberekhez, és a saját testéhez sem úgy viszonyul már, ahogy emberként szokott, hanem a benne lévő lélek vizsgál. Bár nekünk embereknek nagyon fontos, hogy szerettünk fizikai testét minél odaadóbb gondossággal lássuk el - hiszen ez kötelességünk -, de a haldokló vagy a frissen elhunyt lélek számára ez nem igazán felfogható. Mert a teste már egyre kevésbé képes számára jelzéseket küldeni, így az ilyen jelzések jelentősége is fokozatosan csökken. Ami igazán fontos, amit igazán lát a lélek, az az a szándék, az a lelki tartalom, ami őt körülveszi, ami őfelé irányul. Emlékezni is már csak érzelmileg tud, és nem a gondolat által. Tehát olyan formában kötődik az itt maradókhoz, hogy azok érzéseit, az őhozzá fűződő lelki kötelékeket, lelki indíttatásokat, az őróla szóló lelki tartalmakat éli át.

A halál éppen ezért nem csak szomorú esemény, hanem egy nagy lehetőség is. Hogy megmutatkozzon mindaz, ami bennünk és köztünk van. Arra a kérdésre, hogy az ember miért éppen akkor hal meg, amikor, és miért nem előbb vagy később, nincs válasz. Mert a szellem számára nincs most, és nincs később. A szellem ugyanis nem időben él, hanem életfeladatokban. És amikor a vállalását teljesítette, vagy attól súlyosan eltér, akkor emelkedik ki a testből törvényszerűen. Isten törvényei és tanításai szerint nem szükséges hogy a lélek magányosnak érezze magát, miután átmegy a láthatatlan világba. Amikor az ember elképzeli a halál utáni létet, azt a magány érzésével azonosítja. Ennek van is alapja, hiszen köztudottan el kell válnia az ember halálakor a léleknek mindattól, ami addig volt, amit addig magáénak mondott, amire addig az érzéseit alapozta. S ezért az ember úgy diagnosztizálja a maga számára a meghalást, mint olyasvalamit, amiben egyedül marad, és önmagára van utalva. Ez egy olyan ősi elképzelés, amelynek kiküszöbölésére már a kezdeti időktől fogva dolgoztak ki módszereket. Például ételt vagy tárgyakat raktak a halott mellé, a kedves állatát eltemették vele, vagy éppen máglyán égették el az özvegyét, esetleg kivégezték a halála okozóját is. Vagy a halálba készülő úgymond magával vitt még néhány embert a pusztulásba hogy azok, hite szerint majd odaát szolgálják.

Mindez azonban az ember tudása a halálról, és inkább a félelmen, mint a spirituális lét ismereteinek fontosságán alapul. Azok a lelkek, akiket médiumok közvetítenek, valójában még nem mentek át a halálon, hiszen nem tudatosult bennük szellemi értelemben, hogy számukra minden ami földi, befejeződött, véget ért. S ezért reakcióik, viselkedésük, megéléseik is részben még emberiek. A Föld közelében lévő lelkek - ha tisztában vannak is a ténnyel hogy ők halottak, mert például lelki szemeikkel látták a saját temetésüket, vagy szembesültek azzal, hogy nem képesek már mozgatni a testüket, hogy hiába szólnak a Földön élőkhöz, valójában még nem szereztek élő tapasztalást arról, hogy ők a halál utáni állapotban élnek. Nem tudják azt ismeretként feldolgozni oly módon, hogy azt önmagukra vonatkoztassák, vagyis átéljék. Tehát az, amit bennük egy médium átél, nem a halál utáni érzése a léleknek, hanem a test elvesztése utáni érzése a léleknek. Az ilyen lélek részben, vagy egészen hiányt, veszteséget, magára maradást, kiközösítettséget él meg mindaddig, míg tovább nem lép. S a halált az ő szellemi tudatával ténylegesen föl nem dolgozza, s eképpen elfogadóvá nem válik más állapotok megélésére. Ez a pszichés jelenség vonatkozik a bolyongó állapotra is, mely lehet szükséges egy adott lélek számára az ő választása alapján, s így lehet az is szükséges neki, hogy Föld-közeli ismeretekre támaszkodjon. Tehát olyan embereket keressen odaát, akik biztonságot jelentenek a számára. Mivel az ő halálukat már elfogadta, az ő haláluk már tudatosult benne, s ez könnyebbé teszi a saját halálának elfogadását is. Ilyen módon segíthet neki egy korábbi szerette, akit életében ismert, de tudja hogy már meghalt, vagy olyan ismerőse, akinek a halálát látta. De segíthet a Földön testben élt léleknek a saját szellemének egy korábbi testöltése is.

/Ha az ember tiszta, nyugodt lelkiállapotban van, akkor halála után meglátja a segítőit, és a fényt követve egy új világba léphet át. Viszont ha az ember lelkében harag, erőszak van, nem látja a segítőit, nem látja a fényt, csak a saját zavart állapotát észleli. Ezt hívják úgy az ezoterikus tanításokban, hogy szürke zóna. A szürke zóna azt az állapotot írja le, amikor valaki negatív lelkiállapotban hal meg, és szürkeség, feketeség, zavarodottság veszi körbe. Ilyenkor a lélek egyedül homályos derengést lát és csak azokkal tud érintkezni, akik ugyanebben a szürke zónában vannak. S ami nagyon érdekes, és az egész köztes létre igaz, hogy mindaz, amit most belső, lelki tartalomnak élünk meg, a köztes létben, halál után mint külső környezet van jelen. Mindaz, ami most a lelkünkben van, a köztes létben szín és forma alakjában körülöttünk jelenik meg. Mindent az „orrunk elé nyomnak”, ami most a saját lelki világunk mélyén zajlik.

Ha valaki szürke zónába kerül, akkor a hátramaradottak részéről az imádkozás, vagy valamelyik halottaskönyv felolvasása nagyon sokat segíthet. Van egy nagyon fontos alapszabály: a köztes létnek az első pár hónapját nagy mértékben befolyásolja az, hogy a hátramaradottak hogyan viszonyulnak az illetőhöz. Ha nem ragaszkodással, hanem szeretettel gondolunk arra, aki meghalt, akkor a szeretetünk segítség számára a köztes létben. De minden olyan neheztelés, meg nem bocsátás, harag, amelyet felé táplálunk, akadályoztató erővé válik. Ezt sok ember ösztönösen érzi, és az a harag, amit valaki esetleg éveken, évtizedeken át táplált magában, szinte magától megszűnik, amikor megtudja, hogy az illető, aki iránt érezte, meghalt.
A másik visszahúzó erő, ha a gyásznak felfokozott formája alakul ki. Ilyen esetben a lélek az optimális 40-50 napnál hosszabb időre is kötődhet a Föld körüli szférához. Ha nagyon nehezen engednek el valakit, aki meghalt, 40-50 nap helyett akár hónapokig vagy évekig itt ragadhat. Olyan is történhet abban az esetben, ha valaki meghal, és erre nem jön rá, hogy szintén itt marad a Föld szférájában, és ugyanúgy hazamegy, vagy elmegy a munkahelyére, mint korábban. Persze azt nem nagyon érti, hogy miért nem válaszolnak neki, amikor ő próbál a többiekkel beszélni. A Ghost című film elég jól bemutatja ezt az állapotot. A film készítői tanulmányozhattak spirituális irodalmat, mert elég szépen visszaadja ez a film azt, ami ilyen esetben történik. forrás : napfenyes.hu/

A Föld-közeli szférákban, a szürke zónában, az alsó világokban megrekedő, illetve innen testesülő szellemek csak Föld-közeli, evilági ismeretekkel rendelkeznek. Az ő számukra az az állapot amelyben vannak, éppen azért keserves, mert megmaradtak azokban az érzéseikben, késztetéseikben, hajlamaikban, amelyekben földi emberként éltek. S így nem képesek tovább élni, s a tisztább világokba eljutni. Ilyenkor sokat számít, hogy a Földön maradt hozzátartozó mennyire köti magához az eltávozni készülő lelket, s mennyire tartja őt vissza. Amikor valakit elveszítünk, aki hosszú ideig közel állt hozzánk, bizony nagyon nehéz őt elengedni, tőle elválni, még akkor is, ha megpróbáltunk felkészülni a halálára. Akit szeretsz, az élő marad a számodra. És ha elég hited van, akkor azt is tudod, hogy ő valóban él tovább, csak máshol. Éppen ezért ilyenkor fokozódik a lelkedben a másvilág iránti nyitottság, mert vágysz a kapcsolat folytatására. És nehéz elfogadni, hogy a kapcsolatnak az a formája, amelyben eddig ezen a Földön együtt voltatok, most véget ért. Ilyenkor gyakran súlyos anyagi teher is nehezedik az itt maradottakra, hiszen valahogy - legalább a hétköznapokban - be kell tölteni azt az űrt, amit a másik hagyott. Mert nem csak a közvetlen lelki, emberi jelenléte hiányzik, hanem sokszor az a gyakorlati segítség is, ami az ő földi munkája révén könnyebbé tette a ti életeteket, a te életedet is. Megértem, hogy keresed magadban annak lehetőségét, hogy újra beszélni tudj azzal, aki eltávozott, hiszen hasonló indíttatásból gyakran fordulnak az emberek halottlátókhoz, vesznek részt úgynevezett asztaltáncoltató szeánszokon, keresve valami rést a két világ között, hogy meggyőződhessenek arról, hogy az ő hozzátartozójuk jól van, jó helyen van. Vagy esetleg megkapják odaátról a saját életük folytatására irányuló tanácsokat. Ha nem akarod hogy csúnyán becsapjanak, és nem akarod hogy magadat is bajba keverve ártsál annak a szerettednek, aki meghalt, vagy akik még körülötted élnek, arra kérlek, döntésedben mérlegeld hogy érdemes-e hinned a könnyen kínálkozó lehetőségeknek, melyek a túlvilág kutatására ösztönöznek.

A lélek a test halála után - különösen ha segíteni szeretne a hozzátartozóknak -, még negyven napig a szerettei körében maradhat. Esetleg küldhet nekik jeleket, szeretetteljes érzéseket, vagy figyelmeztethet, taníthat, ha erre Istentől engedélyt kap. A negyven nap elteltével azonban a tiszta lélek felemelkedik a köztes zónából. Utána már nem mint az általad ismert földi ember, hanem mint lélek szeret téged. És úgy válik el tőled, hogy megőriz a lelke emlékezetében.
/Ebben a 40-50 napban, ameddig optimális esetben halál után itt a Föld-szféra körül megtalálható az elhunyt lelke, szelleme, általában lezajlik a temetési szertartás. És mivel mindenkit izgat a saját temetése, végig is nézi azt. A halál után kitágulnak az ember érzékszervei, az elhunyt belelát az emberek lelkébe, gondolataiba. És nagyon sokszor egy ilyen temetési szertartáson derül ki, hogy kivel milyen volt valójában a viszonya. Életében becsaphatták, félrevezethették őt, de amikor meghal valaki, úgy kiélesednek az érzékszervei, hogy belelát az itt maradottak lelkébe, a gondolataiba, érzéseibe, és látja, hogy melyik emberben ő milyen érzéseket, emlékeket hív elő. Ez sok esetben nem túl kellemes, nagy csalódásokra ad lehetőséget, de ugyanakkor az őszinteség pillanata is. Megtudja az ember - legkésőbb halála után -, hogy kivel milyen volt a kapcsolata.A temetési szertartást tehát látja az elhunyt is, emiatt úgy kellene azt kialakítani, hogy ne csak az itt maradottaknak legyen segítség, hanem számára is. forrás : napfenyes.hu /

Életünk évtizedei alatt rengeteg súrlódás, ütközés történik, különösen a közelünkben élő emberekkel. Emiatt fájdalmat érezhetünk vagy fájdalmat okozhatunk. A halál, bár a legfájdalmasabb esemény, mégis olyan fájdalmat szabadíthat fel a lélekben - abban aki elmegy, és abban aki itt marad -, amely már nem csupán a szenvedés fájdalma, hanem az abból való továbblépés reménye is. A halál idején - bármilyen módon történt, bármilyen módon érint is az elválás -, mindig bűntudat keletkezik az emberben és a haldokló vagy halott lelkében is. Hiszen a halál szembesítés. Vizsgálatra késztet és elválaszt attól ami történt. Vagyis megadja a feloldás, a megbocsátás, a felejtés ajándékát, hogy tiszta lapot kezdhessünk. Nem szükséges hogy az itt maradt hozzátartozó vagy az elhunyt fájó emlékeket őrizgessen megnehezítve a továbbélés útját. Mivel a lélek is tovább él a túlvilágon, és aki a földi életét folytatja, az is tovább él, a lélekben megőrzött információk a másik lélekről olyan örömteli spirituális köteléket jelenthetnek, ami fölemel az elválás miatti bánatból. Bármi történt is, ha az eltávozott megtapasztalta - akár csak utolsó óráiban is - a felé irányuló szeretetet, vagy az, akitől ő elvált, megtapasztalta az ő lelkének felé irányuló bocsánatkérését, szeretetteljes búcsúját, a legjobb ellátást, útravalót kapta amit kaphatott, amikor eltávozott.

Annak, aki kénytelen eltemetni a másikat, már szintén nem annyira a testi dolgok, a testi emberként átélt helyzetek lesznek fontosak, hanem az a lélekben a másikról megtapasztalt szeretetélmény, ami a test elmúlása után is vele marad. A léleknek a lélek világába történő visszatérése egy könnyebb, tisztább életet jelent. Amikor a lélek elfárad a földi munkában, szüksége van arra, hogy elinduljon az ismeretlen felé, új állapotokat találjon, megnyílhasson, kipihenhesse magát. Vagyis új ismeretei újra erővel tölthessék fel. Annak, aki nem követett el nagy spirituális bűnöket önmaga, mások vagy Isten ellen, valóban egyfajta megváltás a halál, amelyben nem téged hagyott el, hanem azokat a kötelékeket, amik eddig mint lelket akadályozták. Mert önmaga megismerése által szabaddá vált.

Amikor az elhunyt megjelenik egy álomban, az nem mindig azt jelenti, hogy ő valóban ott van, a halottak lelke ugyanis viszonylag alacsony százalékban „jár vissza”. Az a tévhit, amely szerint az elhunytak keresik a kapcsolatot földi hozzátartozóikkal éppen azon a téves tapasztaláson alapul, hogy gyakran (pl. álomban) „látjuk” őket, noha ennek a jelenségnek többnyire nincs spirituális tartalma, csupán az elhunythoz való ragaszkodás, az elhunyt EMLÉKE az, ami ilyenkor jelen van – vagyis a visszaemlékező ember a saját emlékeiből hívja elő újra és újra a halott jelenlétét. (Ezt használják fel pl. a halottlátók, amikor a kapcsolatot létre hozni akaró hozzátartozónak az ő személyes lelki tartalmából kivetítik/megjelenítik a már eltávozott személy szellemét, úgy mintha az tényleg ott volna.)

A halál, bármilyen szörnyű is, szükséges velejárója az emberi életnek. Arra a kérdésre, hogy konkrétan mi történik a halál után, vagyis amikor a Földtől, az anyagitól végleg elválik valaki, több száz szellemi közvetítés után azt tudom neked válaszolni, hogy nem tudom. Én ugyanis ebben a világban élek, úgy ahogy te - emberként. Hogy azok akik elválnak végleg, hogyan élnek tovább, emberileg fel nem fogható. Arról csak általános ismeretek vannak - a közbeeső útról, például a fényről, az alagútról, a hangról -, de az általánosítás mindig tévutakhoz vezet és tévtanokat hoz létre. A halál utáni lét nem olyan dolog, amit az ember megismerhet, mert számunkra, emberek számára felfoghatatlan lelki tartalmak is megjelennek a lélekben odaát. Vagyis a végtelenig tágítható érzéseink, átéléseink egyszerűen nem léteznek még itt a Földön a mi számunkra. Ezért nem is alkothatunk képet magunknak róla....

forrás: agnesmedium

Légy Önmagad mestere!

Egy Mester épp a halálán volt, mikor a tanítványai köré gyűltek és megkérdezték:
-Mester sohasem árultad el nekünk, ki volt a te mestered, sokszor kérdeztük,
de te mindig kitértél a válasz elől, de most, hogy elhagyod ezt a világot, kérünk áruld el nekünk.
A mester így felelt:
-Azért nem válaszoltam soha erre a kérdésre, mert nem volt kizárólagos mesterem, sok-sok embertől tanultam.
Az első tanítóm egy kisgyerek volt:

Egyszer elmentem egy városba. Noha akkoriban még nem ismertem az igazságot, igen művelt, tanult ember voltam. Híres tudósként ismertek szerte az országban, sőt még külföldön is. Az emberek járni kezdtek hozzám, abban a hitben , hogy én ismerem az igazságot, én pedig tudtomon kívül úgy tettem, mintha tényleg ismerném, pedig öntudatlan voltam.
Tanító lettem de anélkül, hogy bármit is ismertem vagy tapasztaltam volna az Igazságból, anélkül, hogy beléptem volna a saját belső világomba, mégis óriási jelentőségű dolgokról beszéltem. 
Ismertem az összes szent iratot, mind a kisujjamban volt.
De képzeljétek el, a történet idején olyan helyen voltam, ahol senki sem ismert, és igencsak sóvárogtam rá, hogy valaki feltegyen már nekem egy kérdést, és megmutathassam, mit tudok. 
De senki nem kérdezett, három napig csendben kellett maradnom.
Olyan volt ez számomra , mint egy böjt. Már nagyon ki voltam éhezve a hallgatóságra, valakire aki figyel rám, de senkivel se találkoztam, aki ismert volna.
Bementem a városba. 
Esteledett, és épp arra jött egy kisfiú, aki egy agyaglámpást tartott a kezében....megszólítottam:
- Fiam, kérdezhetek tőled valamit? Hová viszed ezt az agyaglámpást ?
- A templomba - válaszolta a fiú.
- Nagyon intelligensnek látszol... elárulsz nekem még valamit? Magad gyújtottad meg ezt a lámpást?
- Igen - felelte a fiú.
-Akkor kérlek, felelj még egy harmadik kérdésre! Ha te gyújtottad meg a lámpást, akkor meg tudod mondani, honnan jön a láng? Hisz látnod kellett.
A fiú elnevette magát.

- Mutatok valamit. Csak figyelj!! - mondta
Azzal elfújta a lángot, majd így folytatta:
- A láng a szemed előtt tűnt el. Meg tudod mondani, hová ment? Hiszen látnod kellett!
Nem tudtam felelni, elszégyelltem magam, leborultam és megcsókoltam a lábát.
Ekkor jöttem rá...ő volt az első mesterem.
Abban a pillanatban ráébredtem, hogy az összes filozófiai és metafizikai tudásom hasztalan.
Egyetlen dolgot sem tudok magamtól...még azt sem, hogy honnan jön és hová megy a fény a lámpásból....és közben arról beszélek, ki, hogyan és mikor teremtette a világot! 
A fiúval való találkozásom után eldobtam az összes addig tanult ismeretemet; elégettem minden szent iratomat. Felhagytam a gondolattal, hogy híres legyek, sutba dobtam egész hírnevemet.
Koldulni kezdtem, mindenki elől eltitkolva kilétemet, és lassanként, egyre mélyebbre jutottam a meditációban, felfedeztem a saját intelligenciámat, és egyé váltam vele.
És azzal a mester lecsukta szemét és békében távozott.
A tanítványok álltak még egy darabig, mély csend ereszkedett rájuk, és megértettek mindent:
"Légy önmagad mestere. A válaszok benned vannak.
Csak az a helyes módszer, ami a valódi Önmagadhoz visz közelebb.
Ha nem a saját tapasztalatod alapján tanulsz, akkor a tudásod teljesen haszontalan.
Merülj el magadban."

Osho: A halál művészete

"Pár hónappal ezelőtt meglátogattuk barátommal haldokló apját.

Sok látogatója volt. 

A teste mar a végét járta.

Általában közömbös volt mindenkihez de amikor a látogatók elmentek, kinyitotta a szemét és így szólt hozzánk:

- Úgy érzem, mintha két testem lenne az egyik beteg a másik pedig teljesen egészséges

- Helyes! - mondtuk - az egészséges test vagy te, maradj azzal.

- Jó - felelte, és becsukta a szemét.

Ahogy ott ültünk a betegágy mellett, éreztük,ahogy az energia megváltozik.

El sem akartuk hinni ezt az érzést; olyan volt, mintha Veled lennénk darsanon, ugyanaz a csodálatos végtelen csend... Kicsit furcsán éreztem magam, hogy én - aki  meg nem éltem, hanem csak elképzeltem - mondom ezeket a szavakat olyan valakinek, aki éppen átéli azt.

Miután eljöttünk, kicsit jobban lett, hazament, s otthon, a saját ágyában, békében meghalt.

Szeretett Bhagwan, annak ellenére, hogy tíz éve vagyok veled, annyira tudatlannak éreztem magam ez előtt az ember előtt, aki végül olyan bizalommal, tisztasággal és békével adta meg magát a halálnak..."

Ez az élmény, amin keresztülmentél, mindig megtapasztalható, amikor valaki a halálán van.

Mindössze egy kis éberség kell hozzá.

A barátod apja éber volt - ahhoz az élményhez nincs szükség túl sok éberségre.

A halál pillanatában a fizikai test kezd elválni a szellemitől.

Egyébként ez a kéttest annyira össze van fonódva, hogy nem tudsz különbséget tenni. De amikor meghalsz - épp, mielőtt meghalsz -, a két test kezd elkülönülni egymástól.

Most elválik az útjuk; a fizikai test fizikai elemeire bomlik, a spirituális test pedig folytatja vándorútját egy új születés, egy új forma, egy új anyaméh felé.

Ha az ember egy kicsit is tudatos, akkor maga is láthatja, és mivel azt mondtad neki, hogy ő az egészséges testhez tartozik, nem pedig ahhoz, amelyik beteg és haldoklik...

Ezekben a pillanatokban a bizalom nagyon könnyen létrejön, mert az egész dolog ott játszódik le az ember szeme előtt. Nem tudja azonosítani magát a széteső testtel; rögtön felismeri a tényt, hogy ő valami finomabb dologhoz tartozik, az egészségeshez.

De még egy kicsit segíthettél volna a haldoklón. 

Jól csináltad, de nem elég jól. Már ez az élmény is - hogy nem azonosította magát a fizikai testtel- rögtön megváltoztatta a hely energiáját.

Csendes, békés lett.

De ha megtanultad volna asegítség művészetét, hogy hogyan segíthetsz a haldoklón, akkor nem álltál volna meg ott, ahol megálltál.

Még valamit feltétlenül mondanod kellett volna neki, mert a bizalma megvolt - a halál pillanatában mindenkinek megnő a bizalma. Az élet az, amelyik problémákat, kétségeket állít eléd; az életben mindig halogatni akarsz - a halál nem ér rá halogatni. Nem mondhatod, hogy 'majd később megpróbálom', hogy 'majd holnap, meglátjuk'.

Most rögtön, ebben a pillanatban megkell tenned, mert lehet, hogy a következő pillanat már túl késő...azt már nem éred meg.

És mit veszíthetsz, ha legalább most bízol? A halál úgyis mindent elvesz tőled;a bizalom tehát teljes lehet, időd sincs a bizalmatlankodáshoz.

És világosan látod azt is, hogy egyre inkább eltávolodsz a fizikai testedtől.

Jól tetted, hogy azt mondtad neki, hogy 'te az egészséges testhez tartozol'.  

De ezután így kellett volna folytatni:

- 'Látod mindkét testet, de csak megfigyeled őket; figyeled a haldokló testet, ami fizikai, és figyeled az egészségest, ami lelki. De akkor ki vagy te? Mindkét testet látod, tehát te minden bizonnyal egy harmadik vagy - egyik sem lehetsz a kettő közül.

Ez az a folyamat, amit Bardonak hívnak. 

Egyedül Tibet fejlesztette ki a halálművészetét. Míg az egész világon az élet művészetét igyekeznek megalkotni, addig Tibet - a világon egyedül - kifejlesztette a halál tudományát és művészetét.

Úgy hívják: a Bardo.

{...}

Érezted, ahogy a csend leereszkedik - de érezhetted volna azt is,ahogy a zene leereszkedik, ahogy az energia táncol körös-körül, érezhettél volna egyfajta illatot, ami betölti a teret... Akkor az ember arcán előtűnt volna egy új jelenség - a fény aurája.

Ha a második lépést is megtette volna, akkor ez a halála az utolsó lehetett volna.

A Bardo erre a halálra azt mondja, hogy ez a Nagy Halál, mert ezután nem születszegy másik formába, egy másik börtönbe; ezután megmaradsz az örökkévalóban; a tengernyi tudatban, ami betölti a világegyetemet.

Emlékezzetek tehát - bármelyikőtökkel megtörténhet... miközben egy barátod,egy rokonod, az anyád, az apád halálán van, te ott vagy vele; segíthetsz neki, hogy felismerjen két dolgot:

először,  hogy ő nem a fizikai test - és ezt nagyon könnyen felismeri egy haldokló.

Másodszor - és ez egy kicsit nehezebb, mint az előbbi, de ha az elsőt felismerte, akkor jó esélye van arra, hogy a másodikat is felismerje -, hogy ő a másik 'test' sem; hogy ő mindkettőn túl van.

Ő a tiszta szabadság, a tiszta tudat.

Popper Péter : Az istennel való sakkozás kockázata

-         Gandol úr van lelkünk? 

-          Régen ezt felelték: Ha fáj, akkor van.

-          És Te, mit felelsz?

-          Nincsen! Buddhára hallgassatok.
           Egy illúzió rabjai vagyunk.

-          Ha nincs lelkünk, akkor lélekvándorlás sincs?

-          Nincsen. De van újratestesülés.

-          Hogy lehet ezt megérteni?

Lassan kántálta, hogy emlékezetünkbe véshessük:

    -      Az érzés újra érezni akar,

           A gondolat újra gondolni akar,

           A cselekedet újra cselekedni akar.

           Ennyi az egész.

S amikor tovább értetlenkedtünk, nagyot sóhajtva, hozzátette:

 -           Az ember aki egykor érzett, gondolkodott, cselekedett – halott. Nincs már a világban.

             De érzéseinek, gondolatainak, cselekedeteinek az energiája új lénnyé áll össze…

             Ezt nevezzük újratestesülésnek. 

Záporoztak rá a kérdések:

-          Mi lesz a testtel, ha a lélek elhagyta?

-          Az amit te léleknek hívsz, önként soha nem hagyja el a testet.
           Mindig a tönkrement test ereszti el a lelket. 

           Ha véget akarsz vetni az életednek, a testedet kell tönkretenned.

           Semmit sem tudsz kezdeni a lelkeddel.

-          Mi az valójában, amit én léleknek nevezek?

-          Három vágy vágya a megvalósulásra. 

           Az érzés vágya az érzésre, a gondolat vágya a gondolkodásra,
           a cselekvés vágya a cselekvésre.

-          Mi kell a megvalósuláshoz?

-          Test. Mert a szellemi sík a lehetőségek világa. A fizikai sík a megvalósulás világa.

-          Ezek szerint az ember?...

-          Három vágy összefonódása és testre találása…”

Élet a halál után...

Ha őszinte akarok lenni, nem hittem benne igazán.
Akkor sem, ha voltak betekintés élményeim , mert az agyam elkezdett variálni, hogy "persze persze, de még élek, lehet hogy csak agyi működés feltétele ez is.."
De mi van ha tényleg meghalok?
Tényleg létezem test nélkül, vagy csak a sötét semmi?
Megszűnik minden?
A film után maradtak még kérdéseim, a téma kimeríthetetlen,
de tudtam hogy ez igaz...
Nézzétek nyitottan és érezzétek.
Mindhárom elmesélő más egyéni szemszögből tapasztalta,
mégis van ami közös...a legfontosabb!

https://youtu.be/rCz8JJ0si8k

Fliegauf Benedek: Csillogás