Egy hétvége margójára

Elvonuláson voltunk. Különleges, szent elvonuláson.
Régóta vágytam a "hazalátogatásra".
Amikor megszűnök én lenni, és felbukkanok a mátrixból egy nagy levegővételre a végtelenbe, az ÉN-be.
Jó, hogy meg is fogalmaztam ezt, mert az este kezdete előtt kicsit viccesen azt mondtam a mellettem ülő régi-új barátunknak, hogy "úgy szeretnék atomjaimra esni, hogy ne a fejemben legyek, csak úgy a semmiben szétáradjak ".
Hát sikerült.
Kérj és megadatik.
Elég hamar megérkezett ez az állapot.
Hirtelen tört be a Végtelen a tudatomba, teketóriázás nélkül dobott be a Tengerbe.
Megszédültem, émelyegtem, aztán egy kiadós hányás után már a testem is elbírta a magaslatokat.
Mikor újra a helyemre indultam már nem egyértelműen a tárgyak formáját láttam, hanem többdimenziós energia-formájukat, ami hasonlított az eredetihez, de nem volt stabil, mintha minden élt volna (és él is) és szebb, és színesebb, ragyogóbb volt. Egy röpke pillanatra arra gondoltam, hogy a közös megegyezés, a kollektív tudat tartja össze a fizikai világot. Ha most akarnám belenyúlhatnék. Nem kézzel, hanem a szándékommal olyanná formálhatok itt bármit, amilyenre akarok. A teremtés közvetlen szintjében vagyok.
Aztán leültem és lótuszülésbe helyezkedtem, mert már többször megtapasztaltam, hogy a magas energiák befogadására és megélésére ez egy tökéletes póz.

Na akkor végleg átléptem a fizikai világot. Becsuktam a szemem.

Nem fraktálokat láttam táncolni a zenére, és csodálatos formákat kibontakozni, hanem én voltam az.
Mindenben benne voltam ami létezik.
Energia voltam.
Teljesség.



Ekkor átvillant a fejemen, hogy amikor megnéztem a Lucy című filmet, mennyire vágytam arra a kitágulásra ami a lányban végbement. Na íme, egy kis kóstoló. Nagyon nagyon hálás voltam ezért az ajándékért, hogy megengedtem magamnak ezt az élményt.
A fraktálok táncából lassan felbukkant egy szemtelen kis forma, a szentség ihletett szívbeli állapotából kicsit kibillentve engem. Felfigyeltem egy társunk hangjára. Nyávogó,  jajgató hang, néha csak elnyújtott magánhangzók. Odanéztem. Furcsán tekergett a helyén.
Tudtam hogy ez a természetes folyamatok egyike az ilyen állapotokban. Nem ijedtem meg és nem is zavart, egyszerűen csak tudomásul vettem. De ott volt, tehát a részem volt. Mint addigra már minden a részem volt.
Tudtam, hogy akkor dolgom is van vele.

Néha átfutott rajtam egy érzet, hogy wc-re kell mennem, vagy ismét hánynom kell, de rájöttem, hogy ezt nem én érzem, hanem egy másik "testem".
A testemben egy olyan tudat volt éber, ami mindent látott és tudott.
Tudtam hogy a jajgató nyávogó lány az én történetem egyik szereplője.
Gyógyulni jöttünk ide, hát megérkezett a gyógyítani való.
Közben azt is tudtam hogy a vezetőnk azon dolgozik, hogy fenntartsa az energiák egyensúlyát. Vezényelt. A zenészünk pedig lélekből kántált. A hangokkal üzve mindent, ami nem idevaló, hívta a magas frekvenciákat a hangszerekkel, a dalok szent szövegével, egész lényével.

Párom mellettem feküdt, az elméje egy időre inkább a pihenésben maradt. De szóltam neki, hogy az ott a másik matracon, az a mi történetünk. Ha akarod most meggyógyíthatjuk. Olyan szinten vagyunk ahol minden feloldható, a választás szintjén vagyunk.
Egy ideig figyeltem ahogy a segítők próbálják nyugtatni a lányt, de tudtam mire van szüksége, az ott az én történetem is, az én sebem.
Nem akartam a vezető helyett dönteni, de a matracom szélére ültem, hogy lássa, részt veszek a történetben, jelen vagyok . Oda is hívott: Ha tudsz segíteni neki, gyere!
Mosolyogva odaültem...igen, tudok.
Nem akarom részletezni kit képviselt a lány számomra, mert az hosszú történet, de a lényeg hogy átöleltem, az ölembe vettem, és simogatni kezdtem az arcát.
A lány valószínű a saját démonjaival küzdött a maga történetében, és az hogy én a saját történetem láttam benne, tulajdonképpen az energiák szempontjából lényegtelen, hiszen ha oldódik valami az mindenkiben végigmegy, mindenkinek a saját sztorijában lesz meg az eredménye. Szóval a lány kiabált, néha kéjesen, néha kétségbeesve, de ezt nem a tudatos szintjén tette.
Ilyenkor az arca is más lett. Nem az ő tekintete nézett rám.
Tudtam hogy akivel most beszélek rajta keresztül, az egy nagyobb erő, és mivel nem akarom misztifikálni, csak annyit mondok, hogy a sérülés, és a tudat kibillent állapota maga a pokol. Hát valahol ott jártunk. De nem féltem. (hogy is félhettem volna mikor mindennel egyben voltam, semmi nem volt, ami árthatott volna, ha minden az én részem)
Mindenki életében a sérülések  és a traumák a paradicsom elvesztését okozták, ezért csak ennek a gyógyulása hozhat vissza mindenkit újra a fénybe. Egyszerűen csak gyógyítjuk a sebeket.
Mikor elindultam a lányka mellé, a zenész éppen azt kántálta, hogy madre..manifesto. Anya, testesülj meg.
Nekem ez volt az üzenet. Mint valami mindenkit befogadó, elfogadó végtelen anya ültem ott. Nem én akartam. Azzá váltam. Tudtam mit képviselek. Egyszerűen egyértelmú volt a kapott szerepem.
És ekkor végre megtehettem azt, amire eddig csak tudatalatt, de nagyon vágytam. Bocsánatot kértem ettől a lénytől, aki megsebzettnek kétségbeesettnek és elhagyottnak érezte magát. Mert éreztem az én felelősségemet, az én részemet az ő fájdalmában.
- Ne haragudj, bocsáss meg nekem, nagyon szeretlek!
Csak ezt mondogattam, és lassan folytak a könnyeim.

Felvillant bennem a Hoponopono, ...nahát ki gondolta volna, most azt csinálom, és magától értetődően, természetesen indult el.
Szinte nem is volt más, amit tenni akartam, mert láttam,
ez az egyetlen kiút ebből a fájdalomból, ha felelősséget vállalunk és szeretjük ezt a részünket.
A szeretet gyógyít.
Tulajdonképpen CSAK a szeretet gyógyít.
A többi tünetkezelés.



A szeretettel feloldozást kapunk mindenkinek, és magunknak, másokon keresztül.
Hatalmas kegyelmet éreztem.
A lány már elcsendesedett, a szemembe nézett, de még mindig nem az ő tekintete volt, hanem azé a lényé, aki benne most a kibillent sérült részeket képviselte. Mindenkiét, és nem csak az én sérülésem sztoriját, mert nincs itt olyan, hogy ez nem az én fájdalmam, hanem az övé. Azt hiszem most éreztem magam valóban felébredve, ahogy rájöttem és átéltem ezt. Tudtam, hogy most gyógyulunk. Sokáig ringattam, simogattam, és teljes együttérzésben voltam vele.
Aztán a lánynak valószínű még volt dolga, mert később ismét eltávolodott a csendből, és kimászott a kezeimből. (megjegyzem másnap reggelre a lány letisztult arccal, mosolyogva köszönte meg, hogy vele voltam, tehát ő sem volt teljesen eltűnve a történetből, sőt újjászületve került ki belőle, ...hát ilyen ez.. :) )
Ekkor visszaültem a helyemre, és a vezető folytatta vele a munkát.
Az éjszaka hátralévő részében élveztem a zenét, a a csörgők és dobok hangját ahogy emelték az energiákat.
Voltak még kisebb nagyobb történések, de a legmélyebb oldásom megtörtént.
Olyan mély seb volt, aminek gyógyulnia kellett, hogy nagyon mélyre kellett szállni érte.
Vagy magasra?
Minél mélyebbre szállunk annál magasabbra jutunk. A kettő ugyanott van. Menny és pokol csupán a szeretet jelenlétének illetve hiányának kérdése.

Egy barátunk is csodálatos belső gyermek sérülést gyógyított magán, és ezért is nagyon hálás voltam, mert tudtam, hogy nekünk is áldás az, ami benne végbement.
Eddig azt hittem, hogy van valami csodálatos szellem, aki dolgozik ilyenkor, akár tudunk róla akár nem, és mi ettől függetlenül vagyunk. Most megértettem, hogy igen van egy csodálatos szellem: MI vagyunk az a szellem.
Az a Tudat ami minket összeköt, amit ha beengedünk, és felébredünk rá, akkor mi válunk azzá a szellemé, aki gyógyít.
Saját magán keresztül mindenkit.
Tisztelet és köszönet minden léleknek aki részt vett benne, és a Végtelen Tiszta Forrásnak a kegyelemért.
Ámen